Kritikák

 

Az elmúlt években a magyar közönség sorra megismerhette a világszerte sikereket arató, új finn karmesteriskola legfontosabb képviselőit: járt Budapesten Jukka-Pekka Saraste, Sakari Oramo és Esa-Pekka Salonen – már csak Osmo Vänskä hiányzik a listáról (ő, ha jól tudom, még nem vendégszerepelt hazánkban). A felsorolt neveket nemcsak a finn származás köti össze, de az is, hogy valamennyien a helsinki Sibelius Zeneakadémián tanultak, s mind az elismert karmester-pedagógus, Jorma Panula neveltjei. Akárcsak a náluk valamivel fiatalabb Olari Elts, aki nemrég a pécsi Pannon Filharmonikusok élén lépett fel a Művészetek Palotájában. Fellépés helyett írhatná a kritikus úgy is, hogy bemutatkozott, mostani magyarországi látogatása azonban nem az első volt, hiszen az idén 41 éves művész 2008-ban már vezényelte Marschner A vámpír című operáját a Szegedi Nemzeti Színházban – akkor is a Pannon Filharmonikusok együttese volt a szimfonikus partner. Tovább ⇒

Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara - 2012.  április 16.

 

Műsorváltozás következtében hallhatták az Erkel- és Mahler-bérlet tulajdonosai J. S. Bach János-passióját. Példaadó az a körültekintés, amellyel ennek ellenére gondoskodtak a közönség tájékoztatásáról. Amit oly gyakran kénytelen hiányolni kritikus, és nélkülözni hallgató, most rendelkezésre állt: kellő mennyiségben kétnyelvű szövegkönyv (ráadásul olyan volt a megvilágítás, hogy használni is lehetett!).

Bachnak ezt a rövidebb terjedelmű, ugyanakkor drámaibb szenvedéstörténetét lehet már-már elidegenítve, távolságtartással megszólaltatni, amikor pusztán a mű szakralitása hat – vagy pedig a barokk korban szinte konkrét jelentéstartalommal felruházott fordulatokat értően interpretálni, kisebb-nagyobb formarészekből felépítve a monumentális épületet. Bármelyik szélsőséges megoldás (vagy köztes verzió) mellett kötelezi el magát az előadógárda, teljesítményük elsődlegesen azon mérhető le, hogy milyen hatást gyakoroltak a hallgatóságra. Tény, hogy ismert a történet, meglepetés-elemet aligha várhatunk – de ha csupán a szó mechanikus értelmében történik reprodukció, a megrendülés elmarad.

Ami magát a hatást illeti, érzelmi töltését talán csökkentette a szövegértésre fordított figyelem – ez is magyarázza a mérleg serpenyőinek az ingadozását. De ha valaki – viszonylag alapos műismeret birtokában - nem foglalkozott a szöveggel, akkor sem jött létre katarzis. Tovább ⇒

 

 

 

 

A Danubia + Nemzeti bérlet záróestje Itáliai barangolást ígért, műsorán Rossini: Semiramis-nyitányával, Paganini: D-dúr hegedűversenyével és Respighi Róma-trilógiájának két darabjával (Róma kútjai és Róma fenyői). Az élet úgy hozta, hogy módosult az „útiterv”, a lengyel-magyar alapítású Bem József díj átadása alkalmából, s a megjelent rangos vendégek tiszteletére egy Chopin-noktürn is elhangzott (az átirat-készítő kiléte titokban maradt). Több apróság adott okot bosszankodásra (a zenekar nevének kétszeri hibás említése, s a szólista neve a konferáláson túl az immár szokásosan gyenge színvonalú ismertetőt tartalmazó szórólapon is hibásan szerepelt). Ami a hallgatnivalót illeti, ott kevesebb okunk lehetett a panaszra. Hatásos volt a Rossini-nyitány előadása, ugyanakkor messze elkerülték a hatásvadász megoldások csábításait. Szalai Antal szólójával Paganini I. hegedűversenye is nélkülözte a hivalkodást. Tovább ⇒

 

 

 

Papíron tetszetősebb volt az Olasz Kultúrintézetben rendezett est programja, mint végighallgatva. Az első részben vállaltan-tudatosan jazz-hatásokat éreztető művek szerepeltek (Sosztakovics 1. jazz-szvitje, valamint Giampiero Sobrino szólójával Copland Klarinétversenye), a szünet után a Copland-művel csaknem egyidejűleg készült esz-moll szimfónia csendült fel, Prokofjev 111. opusza. A karmester Kesselyák Gergely mindhárom szám előtt szükségét érezte, hogy megszólítsa közönségét. Míg ez az első részben frappánsra sikeredett, sajnos, a szünet után nem élt azzal a lehetőséggel, hogy másfajta zenehallgatásra készítse fel közönségét (mégis köszönettel tartozunk neki az elmondottakért, mert hatásosabban közelítette a hallgatóságot a műhöz, mint az írott műsorismertető). Tovább ⇒

 

 

 

 

Úgy tűnik, a Nemzeti Filharmonikusok törzsközönsége annyira Kocsis-rajongó, hogy legfeljebb olyankor hagy ki egy-egy koncertet, ha vendégkarmester jön. Így Matthias Bamert sem tapasztalhatta meg, milyen érzés fellépni a zsúfolásig megtelt Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Ráadásul, a műsor iránt aligha lehetett ellenérzéseket táplálni; Prokofjev Rómeó és Júlia balettzenéjéből bármilyen szvit-összeállítás tetszetős, Arnold Schönberg zenekari átirata pedig Brahms zongoranégyesének sajátos-egyedi „olvasata”, mindazonáltal hangjaiban megőrzi a brahmsi muzsikát. Tovább ⇒

 

Francia est az Olasz Intézetben, az Erdélyi Miklós bérlet keretében. Francia karmester vezényelt, Alain Paris, a Debussy Kis szvitje és Dukas C-dúr szimfóniája között felcsendülő Saint-Saëns zongoraverseny szólóját Bogányi Gergely játszotta. Hagyományosan olvasmányos ismertetőszöveg, és hagyományosan valami távolságtartás a francia muzsika remekei iránt. Mintegy évszázada van már annak, hogy Kodály rámutatott hangversenyéletünknek arra a lemaradására, amellyel nagy távolságból követi csak a francia zenei termést. A helyzet azóta sem sokat változott, már ami a francia zene értését illeti. Kisszámú darab tartja helyét a repertoárban, de a nagy ritkán felcsendülő francia darabok megmaradnak kuriózumnak, egzotikumnak. Tovább ⇒

 

 

 

 

Az ország történelmével függ össze, hogy a magyar hangversenyműsorokban sok évtizeden át a német-osztrák repertoár egyeduralma érvényesült. Ma már sokkal szélesebb a skála: Budapesten és vidéken bőségesen megszólalnak más nemzetiségű – szláv, olasz, francia, angolszász – zeneszerzők művei is. De persze még mindig bőségesen akadnak felfedezésre váró földrajzi területek. Így például Észak szerzői iránt hagyományosan közönnyel viseltet a magyar koncertrendezés. Ezen a helyzeten igyekezett változtatni az Óbudai Danubia Zenekar, amikor a Nemzeti Színházzal közösen rendezett bérletén belül meghirdette Észak-Európa című estjét. Három nemzetet képviselt a műsor, két népszerű és egy ritkaságnak számító kompozíció szólalt meg a színház nagytermének dobogóján: a műsor első részében a finn Jean Sibelius (1865–1957) Finlandiája (op. 26, 1899/1900) és a norvég Edvard Grieg (1843–1907) a-moll zongoraversenye (op. 16, 1868) az ismert és kedvelt 19. századi műveket, a szünet után a dán Carl Nielsen (1865–1931) 5. szimfóniája (op. 50, 1922) a 20. századi ritkaságokat képviselte. Tovább ⇒

 

 

 

 

 

 

 

Korántsem csupán a Mesélő muzsika közönségének jelentett különleges élményt a Millenáris Teátrumban rendezett bemutató (pontosabban, a szórólap információja szerint, a Grimm meséje nyomán készült mű új változatának bemutatója). Csemiczky Miklós: A brémai muzsikusok című meseoperája került színre (Szöveg: Varró Dániel, Dramaturg: Györgyfalvay Katalin, Rendező: Almási Tóth Sándor). A szerepeket a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem opera-tanszakának hallgatói játszották, közreműködtek a Magyar Táncművészeti Főiskola növendékei, a díszlet-jelmezkészítésben pedig a Magyar Képzőművészeti Egyetem Látványtervező Szakos hallgatói. A Duna Szimfonikus Zenekar játszott, a Nemzeti Énekkar Férfikara énekelt, a karmester Sándor Szabolcs volt. Tovább ⇒

 

A Tavaszi Fesztivál keretében, a Belvárosi Szent Mihály-templomban fellépő zuglói együttesnek minden bizonnyal nagy konkurenciát jelentett az ugyanebben az időpontban meghirdetett, Mihail Pletnyov dirigálta Orosz Nemzeti Zenekar vendégjátéka, ám akik Záborszky Kálmán együttesét választották (sokan voltak, akik így döntöttek), katartikus zenei élménnyel lettek gazdagabbak az est végére. A műsoron Lajtha László Három Mária-himnusz (op. 65) című, női karra és orgonára írott műve, majd Joseph Haydn 1782-ben komponált Missa Cellensis - köznapi nevén "Mariazelli" (Hob. XXII: 8) - miséje szerepelt. 

Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara - 2012.március 25.

 

Vasárnap délelőtt nyilvános főpróba keretében hallgathatták a Mendelssohn-művekből összeállított programot a Kodály-bérlet tulajdonosai az Operaházban. Nehéz eldönteni vajon ők jártak jobban, vagy másnap este a Dohnányi-bérletesek. A gyakorlatban remekül vizsgázik a vezetőségnek az a tudatos koncepciója, hogy ahhoz a régi dicső korszakhoz kíván visszatérni, amikor „a zenekar élén a legnagyobb karmesterek és szólisták váltották egymást”. Ezúttal Christopher Hogwoodnak köszönhettük a nagy élményt. A régizenélés világszerte elismert angol nagymestere leggyakrabban a saját együttesével lép fel – ezúttal vendégkarmesteri minőségben adott mesterkurzust értő zenélésből és zenehallgatásból (mert a kettő rendkívül szorosan összefügg). Napjaink koncertéletében a művészek „alaptípusához” tartozik a par excellence vendégkarmester, akinek a teljesítményét szinte a megtett kilométerekben is lehet mérni; akinek munkája mindig rövid-távú, minimális próbák után kell maximális hatásfokú előadást produkálnia. 

 

A Lukács-bérlet 3. estjének első részében Nagy Róbert volt a főszereplő, aki Hidas Frigyes Fantáziájának és Dohnányi D-dúr hangversenydarabjának szólóját játszotta. A Bécsi Filharmonikus Zenekar szólócsellistája az utóbbi művet a Művészetek Palotájában is előadta. Most, az Olasz Kultúrintézet kétségkívül meghittebb légkörű termében, mindkét darabot briliáns kamaraművészi produkcióként szólaltatta meg – mentesen a már-már kötelező szólista-attitűdtől, szólamára kizárólag a nemes tónussal irányítva a figyelmet. A kamara-jellegnek ugyanakkor ellentmond az interpretáció egésze; a zenekar mintha tudatosan háttérré vonult volna vissza. Bágyasztó légkörben zajlott ez a félidő – jóllehet, nincs széles határsáv az előadók és a hallgatók között, mégis, nem érződött a muzsika születésének közvetlensége! Minden korrektség ellenére, szinte háttérzenévé személytelenedett mindkét mű. Szépek, addig gyönyörködtetőek, amíg szólnak – s hamar a feledés homályába süllyednek. Tovább ⇒

 

 

 

 

 

 

Zeneszerzők legnagyobb bánata, ha nem játsszák a műveiket. A második legnagyobb bánat: ha bemutatják az új kompozíciót, de a darab csak egyszer hangzik el, azután eltűnik a süllyesztőben. Ez a mai kortárs zenei előadói gyakorlat legfőbb betegségtünete: az új alkotások nem kerülnek bele a zeneélet vérkeringésébe, nem válnak a repertoár részévé. Vajon melyik kortárs darabnak jut osztályrészéül olyan jó sors, amilyen Gyöngyösi Levente 2. szimfóniájának jutott? Ezt a művet megrendelője, a Miskolci Szimfonikusok alig több mint négy héttel a január végén lezajlott Budapesti ősbemutató után (Mini Fesztivál, Müpa Fesztivál Színház, január 29.) már másodszor is eljátszotta, ezúttal a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, s már a harmadik megszólaltatás dátumát is kitűzték!  Tovább ⇒